Néprajzkutató, művészettörténész, szakíró, középiskolai tanár.
Írói neve: Szebeni Vámszer Géza
Nagyszebenben született 1896. augusztus 13-án. A gimnáziumot szülővárosában végezte, majd a budapesti Képzőművészeti Főiskolán folytatta tanulmányait, ahol 1920-ban középiskolai rajztanári oklevelet szerzett. A főiskolán olyan neves képzőművészek voltak az évfolyamtársai, mint Aba-Novák Vilmos, Nagy Imre és Varga Nándor Lajos.
Hazatérve Erdélybe középiskolai rajztanárként tevékenykedett, 1922-26 között a nagyszebeni tanítóképzőben, 1926-tól a székelyudvarhelyi líceum rajztanára volt.
Székelyudvarhelyen megismerte Haáz Rezső, Bányai János és Lévay Lajos tudományos, közművelődési munkásságát. Ekkor tudatosult benne, hogy, “választott szülőföldje” többet vár el tőle, és életcéljául a népnevelői munkát választotta. Elhatározta, hogy bejárja a Székelyföld falvait, gyűjtőmunkája utján fényképek és rajzok segítségével örökíti meg a székelység életmódját, művelődéstörténeti értékeit, népi kultúráját. Kezdetben általános néprajzzal foglalkozott, majd áttért a településtörténet, a falusi népi egyházművészet kutatására.
1929-1941 között a Csíkszeredai Római Katolikus Főgimnáziumban tanított. Életpályájának meghatározó állomása volt Csíkszereda.
Tanári munkája mellett bekapcsolódott a turistamozgalom és természetjárás megszervezésébe, 1931-ben az ő kezdeményezésére jött létre a Csíki Turista Egyesület. 1934-ben megjelentette Csík vármegye turistakalauza és térképe című munkáját.Megszervezte azt a közadakozást, amelynek eredményeként elkészült a sutai turistaház és síugrósánc valamint az egyeskői menedékház.
A Csíkban töltött évek alatt értékes néprajzi és művészettörténeti gyűjtő- és kutatómunkát végzett. Diákjaival együtt bejárta a csíki, gyergyói, kászoni és gyimesi településeket. Fényképek, rajzok segítségével felmérte a székely falvak művészeti értékeit, településszerkezétét, népművészetét, gazdálkodását, kézművességét.
Fontos szerepet vállalt a csíki székely népviselet, népzene és néptánc tömeges rendezvényeken való bemutatásában is.
Tanulmányozta az általa feltárt rákosi Cserei-kúria falfestményeit, írányításával sikerült helyreállítani a csíkdelnei Szent János templomot. Ugyancsak az ő kezdeményezésére került sor a hosszúaszói Xántus-kápolna romjainak feltárására, ahol az 1694-es tatárbetörés emlékére, 1933-ban a csíki turistákkal emlékoszlopot helyeztek el.
Megtervezte a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium kápolnájának oltárát, amely az első népies stílusban készített berendezés volt a Székelyföldön.
1930 pünkösdjén Domokos Pál Péterrel és Nagy Imrével közösen nagyszabású művészettörténeti és néprajzi kiállítással fogadták a csíksomlyói búcsúra érkezőket. Az általuk összegyűjtött és kiállított anyag képezte a későbbi csíkszeredai múzeum alapjait.
1940-ben jelent meg Kolozsváron a Szakadát című monográfiája, amelyben egy Szeben megyei magyar szorványfalut mutat be.
1941-től véglegesen Kolozsváron telepedett le, tanári munkája mellett Kalotaszegen végzett néprajzi gyűjtéseket. Gyűjtőmunkájának eredményeként Kalotaszegi magyar népviselet címen jelent meg 1977-ben, Faragó Józseffel és Nagy Jenővel közös kiadványa.
A Csíkban gyűjtött néprajzi anyag feldolgozását és rendezését is folytatta, amelynek eredményeként jelent meg halála után, 1976-ban az Életforma és anyagi műveltség című értékes tanulmánykötetet.
1976. szeptember 21-én hunyt el Kolozsváron, a Házsongárdi temetőben helyezték örök nyugalomra.
Érdeklődési területe főként a néprajz, művészettörténet, természetjárás volt. Dolgozatait, tanulmányait 1929-40 között rendszeresen közölte a Csíki Lapokban és a Csíki Néplapban, 1930-tól az Erdély című turisztikai és honismereti folyóiratban, amelynek 1945-49 között főszerkesztője volt. A Keleti Újságban, az Erdélyi Tudósítóban, az Erdélyi Fiatalokban és más lapokban is jelentek meg tanulmányai, 1952-től a Művelődés hasábjain is közölt írásokat, valamint a Népismereti Dolgozatok 1976. évi kötetében